2.Fejezet-- Hazamehetek!

  - Kisasszony, még végzünk magán pár vizsgálatot, utána ígérem haza engedjük! - ez volt a legjobb hír számomra. Végre.
- Apa! - kiáltottam fel, amikor odasétált hozzám.
Felültem az ágyon, majd a nyakába vetettem magam, s zokogni kezdtem.
- Szia kicsim! Hiányoztál! - jó erősen magához szorított.
El sem tudtam hinni, hogy újra megérinthetem, és magamhoz ölelhetem.
- Niall, te.. itt? Hogy? - össze voltam zavarodva. - Honnan tudtad?
Rengeteg emlék köt össze minket, és borzasztó volt elválnom tőle. Elég régóta ismertük már egymást, ő volt az, akinek mindent elmondtam, akire számíthattam. De a kilométerek megbontották a kapcsolatot. Hiába beszéltünk skype-on, ahogy teltek a napok, egyre ritkultak a beszélgetések, majd megszakadt a kapcsolat. Új suli, s ennyit a régi sok hülyülésnek, mint amikor beszöktünk a szomszéd kertbe, vagy amikor először pengettük össze a gitár akkordjait.
- Hát idővel hozzám is eljutott a hír. - mondta ki szörnyülködve. - Muszáj volt eljönnöm, képtelenség volt ez az egész! - küldtem felé egy 'köszönöm'-öt helyettesítő mosolyt, majd örömömben erőteljesen ráugrottam, és szorosan átkaroltam a mára már izmos testét.
- Olyan rég találkoztunk! - meglátszott rajta az a pár év.
- Bocsánat....
- Nem te vagy a hibás, ez így alakult. - ekkor megfogtam hirtelen émelyegni kezdő fejemet, és óvatosan hátra dőltem.
- Majd kereslek, pihenned kell még! Addig is foglaltam egy lakást magamnak, ahol megalhatok, ne aggódj! - képtelenség, hogy ennyit utazott volna egy régi barátért.
Rég nem tudtam róla semmit, de mégis közel éreztem magamhoz.

Kora reggel egy ismerős hang ébresztett.
- Na ki az én hősöm?! Tudtam, hogy rendbe jössz!
- Szia Cathie!! - meglepettségemben odafutottam volna hozzá, de a gépek sajnos korlátoztak ebben.
Haja ombre szőkés tincsekben omlott a vállára, miközben mély dekoltázsú trikóját, aligha fedte be a pulóverje. Látszólag nem sok volt a változás, hisz mindig is szeretett kirívó lenni. Jelleme alapján nem meglepő, hogy a suli menő szurkoló lányok csapatához tartozik.
Annak idején benne találtam meg a lelki társat, aki átsegített a nehézségeken, miután teljesen összekovácsolódtunk. Ő a ravasz, merész lány, én pedig a jól szórakozott bolondja. Ez így van rendjén. Nekem nem kellett a központ, nem is tehettem volna meg. Semmim nem volt meg ami Cathie-ben igen. Ő vonzó, én meg Angel,  de ettől tökéletes páros voltunk, mostanáig..amíg bele nem keveredtünk ebbe, ebbe a szörnyűségbe.
- Veled meg mi történt? - aggodalmaskodtam, amiért most látom először a baleset óta.
- Velem minden rendben! - feltápászkodtam, és olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak tudtuk.
Mindkettőnknek könnybe lábadtak a szemei, és ott szipogtunk egymás fülébe.
- Azt hittem soha nem beszélünk már! Nagyon aggódtam!
- De itt vagyok! ..Soha nem akarok még egy ilyet átélni!
Ekkor hangos kopogás zavarta meg a pillanatot.
- Miss Wright , hazamehet!
- Hogy mi? Most? - hitetlenkedtem.
- Kész vagyunk, és mindent rendben találtunk, tehát igen!
Mintha újra életet öntöttek volna belém, de mégis szíven ütött, ahogyan emlékezeteim alapján kellett felidéznem magamban a külvilág képeit.
- Akkor hazaviszlek!
- Te?? Autót vezetsz? Mégis mióta van jogsid? - kerekedtek ki a szemeim.
- Sajnos sok éved kimaradt, miközben nem állt meg az idő. - bólintása utáni mondata eléggé megrázó volt, mert az igazságot jelentette.

 Hazaérve könnyed mozdulatokkal benyitottam a lakásunkba. A fa ajtó hangosan nyikorgott egyet, mely vízhangja beletakarított a csendességbe. Beljebb mentem, de a nagy belépőm nem úgy sikeredett, mint ahogy gondoltam. Ehelyett, amikor körbenéztem kész káosz fogadott.